Szeretnék véleményt kérni! Aki olvassa és szívesen játszana
velem, megköszönöm véleményét.
"Mai alkalommal utoljára, kicsit meghatódva mégis jóleső érzésekkel
állok itt, és köszönök el a diákoktól, szülőktől, tanároktól, és
minden technikai dolgozótól is, aki segítette az itt felsorakozott
mára már felnőtt emberré vált fiatalok, valamint szülők
életét.
„Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép, s lelép: s mindenkit sok szerep vár….”mondta Shakespeare
egykoron.
Ti, kedves ballagó diákok, 4-5 éven keresztül koptattátok az iskola
padjait. Nem csak ti, hanem mi szülők is részese voltunk az iskola
életének.
Színház az egész világ….
Színház az iskola, ahol a diák szerepében játszottatok, megéltetek
olykor tragédiának látszó eseményeket. Sok-sok komédia részesei
lehettetek, - ha egy-egy dolgozatra, feleletre gondolunk –
tragikomédiát éltetek meg.
Mi anyák – apák, játszottuk a szülők szerepét, tanáraitok a
pedagógusét. Ki nagyon jól, ki kevésbé,
de hiszem, mindenki a legjobb tudása, képessége szerint.
Évről - évre felléptünk ezen a forgószínpadon. Ebben a különös
körszínházban, voltunk mindannyian, főszereplők, epizódszereplők,
és gyakorta rendezők is. Sokat tanultunk az elmúlt években
egymástól. Mi szülők bölcsebbek, ti kedves ballagók felnőttek, az
itt maradó pedagógusok tapasztaltabbak lettek.
Bennünket szülőket ez az ünnep picit keser-édes érzéssel tölt el.
Keserű: mert megint lezárul egy korszak, valamitől el kell válni,
gyermekeink lassan-lassan kirepülnek minden percben vigyázó
szárnyaink alól. Édes, mert egészséges testben, egészséges lélekkel
elértek az életük jelentős állomásához. Együtt nevethettünk, örülhettünk sikereiknek,
mindeközben felnőtté váltak.
Most egy újabb felvonás kezdődik az életetekben, életünkben ahol
mások lesznek a rendezők az élet színpadán, más szerepeket kell
játszanotok, játszanunk nekünk szülőknek is.
Búcsút veszünk a nevelőitektől, akik igyekeztek benneteket
megtanítani mindarra, amit az élet más területein használnotok
kell, vagy hasznos lehet. De nem csak a tantárgyi tudás átadása
volt a céljuk, hanem nevelni, utat mutatni nektek, hogy könnyebben
boldoguljatok.
Gondoljunk ezekre az évekre meleg szívvel, hálával.
Szeretném megköszönni az itt dolgozó nevelőknek, technikai
dolgozóknak a munkájukat, hogy odafigyeltek, szerették, nevelték,
tanították gyerekeinket.
Nem maradt más hátra, mint egy francia filozófus szavaival, nemes
egyszerűséggel elköszönni:
„Isten
vele, barátom; őrizze meg, ha tudja, azokat az érdekeit, amelyek a
társasághoz fűzik; de ápolja azokat az érzelmeit, amelyek
elválasztják tőle”.
Sok sikert, örömet, boldogságot, és még több egészséget kívánok
minden ma ünneplő még diáknak, szülőnek, itt dolgozónak az élet
színdarabjának új felvonásához. "
Tovább »
Szokták mondani: - a történelem ismétli önmagát! De vajon miért?
Mi célja van ezzel?
Az anyám agresszív alkoholista volt. Már rég meghalt A gyerekeim
még kicsit voltak. Csak egyszer látta őket. Nem gyönyörködött az
unokáiban. 47 évesen meghalt, igaz jóval korábban mint ahogy a
testéből kiszállt volna a lélek. Emberhez méltatlan
körülmények között élt az utolsó éveiben, emberhez méltatlan
mocsokban halt meg. A házban aholt élt halála után emberi
józan ésszel elképzelhelhetetlen koszt kellett
kitakarítani.....
Azóta már eltelt 15 év.
Meghalt a Nagymamám, akivel együtt élt az anyám egyetlen öccse.
Sosem volt családja, soha nem nősült meg. A nagymamám halála után
teljesen egyedül maradt. A legközelebbi hozzátartozói
mi vagyunk - a nővére gyerekei. Mégis aki a legközelebb
van hozzá földrajzilag az én vagyok, hisz itt élek a
szomszédságában.
Sosem volt teljesen egészséges. Mindig is skizofrén volt.
Többször volt kórházban is. De mivel Ő "speciális mentő",
"valamelyik államtitkár", és "kb. 15 nyelven beszél", ebbe bele
értendő, a mandarin, francia, német, mongol....stb.,
"egyetemi végzettségű", "a pszichológiához jobban ért mint bármely
pszichológus" így nem járt vissza a gonozásokra. Csaknem
kezeletlen maradt mindig. Mindezt megtetézi, hogy 36 éves kora óta
szívbillentyű van beültetve neki, azóta nem igazán dolgozott.
Maradtak a könyvei, ( Freud, Jung, Buda Béla....stb.) no meg a
valóságtól elrugaszkodott tévképzetei.
Míg a nagymamám élt valamelyest nyugodt állapotban
volt.....aztán már nem maradt senkije. Míg távolabb laktunk,meg-meg
látogattuk, hogy érezze tartozik valakihez. Egyre többet
panaszkodott, kevés a nyugdíja, nem marad semmire pénze.
Elakart adni egy darabot a kertjéből. Aztán a mi életünk is úgy
alakult, elköltöztünk abból a városból ahol korábban éltünk.
Majdhogynem kézenfekvő volt, addig míg nem építünk
másik házat, addig nála fogunk lani. Elfértünk, hisz
nagy ház így hely volt. Gondoltuk, neki könnyebb lesz, mert a
számlákat mi fizetjük, neki nem lesz költsége, csak saját magára.
Főzni majdcsak mindennap főzök, így főtt étel re sem lesz
gondja.
Azt hiszem ez volt a legnagyobb hiba amit elkövethettem ellene.
Megmaradt a pénze, elmehetett inni. Ahogyan ivott a nagyapám, ivott
az anyám. Egyre gyakrabban jött haza részegen. Kértük, hogy
ne tegye. Már hajnal fél öt - öt órakor csoszogott a kongó
folyosón, este 10 óra után támolygott haza. Próbáltunk vele
beszélni, nem sokára elköltözünk, addig próbáljunk meg
egymás mellett élni. Szint elviselhetetlen lett az élet vele
egy házban. Elköltöztünk tőle, de az alkoholizmusa
megmaradt. Állítólagos barátok kihasználták. Hiteleket
vetettek fel vele melyeket természetesen nem fizetettek
ki. Lassan-lassan elkezdett eladogani a házból mindent,
ruhát, tányért, biciklit, mindent. Kétes alakokat
engedett be magához, akik horribilis rezsiköltséget csináltak,
aztán természetesen fizetés nélkül leléptek.
Gondnokság alá helyeztettük, dehát az csak arra volt jó, hogy
újabb hiteleket ne tudjanak felvetetni vele, no meg a számlái
fizetve lettek. Mást nem igen tudott vele kezdeni. Maradt a hitelre
való italozás a kocsmában. Maradt minden hadakozásunk ellenére az
átjáróház, majdcsak hajléktalan szálló.
A házban már szinte semmi nincs, csak az irdatlan nagy mocsok,
amit normális emberi ésszel elképzelni sem lehet. Maradt benne egy
ember - magatehetetlenül - mostmár teljesen leépülve, józanul, aki
mindenkit elküld magamellől. Napona viszek neki enni. Ma elkezdtem
összeszedni a szemetet, de azt sem hagyta, hogy megcsináljam.
Miért kell nekem újra ezt végignéznem? Naponta megyek
emberekhez, segíteni nekik a mindennapjaikban. Látom a szemükben, a
hálát. Várnak, örülnek jöttömnek. Érezhetem, hogy segítségükre
vagyok.... a saját családomnak mégsem tudok. Nem tudtam segíteni az
anyámnak sem, és nem tudok most segíteni a nagybátyámnak sem!
Tovább »
Sokat elmélkedtem
azon, hogy leírjam-e az elmúlt idő történéseit, azt, ami történt
velem. Aztán arra a következtetésre jutottam: leírom.
Úgy gondolom, ha egy ember van akinek ezzel tudok segíteni
akkor már megérte. Óh nem drágáim, nem találtam fel a spanyol
viaszt, azt már megtették előttem.... Csak....
Az
utóbbi években elég sok mindenen ment keresztül a családom. -
Egy házban élés egy mentálisan beteg nagybácsival, szűkös helyen. -
A munkám elvesztése. - Egy olyan munkában való gyötrődés amit nem
nekem találtak ki, de úgy éreztem meg kell próbálnom, mert el kell
tartsuk a családunk. - Újbóli munkanélküliség. - Aztán munka
megtalálása, jellemtelen főnökkel, aki egyik óráról a másikra
elküldött. A mai napig sem tudom miért. - Megint munkanélküliség -
keresés. Aztán mire én megtaláltam a helyem, a férjem lett
munkanéküli, neki kerestünk új helyet. - Találtunk egyet (mint
utóbb kikerült: egy szerb kötődésű maffiózónál). Alig tudtunk
megszabadulni tőlük. Következett az újbóli munkakeresés.... és
mindeközben jöttek a számlák, a felszólítások, a van pénzem
kajára - nincs pénzem még kajára sem napok. Aztán talált új
munkát a férjem is, de mégsem tudtam örülni, mert rettegtem, hogy
ez sem fog bejönni. Mire oda kerül a sor, hogy elinduljon dolgozni,
megint közbe jön valami és kútba esik minden remény.
Meg
kell mondjam rendsen trapára ment az idegrendszerem. Jöttek az
öngyógyító módszerek, agymosós könyvek, megpróbáltam én túlélni ép
elmével, ép lélekkel. Aztán egy nap arra jutottam, hogy ilyen
reménytelennek, kilátástalannak életemben nem éreztem magam. Úgy
éreztem elfogyott az erőm, (és ami borzasztóbb felismerés volt
számomra) a HITEM. Képtelen voltam már abban hinni, hogy valaha is
kilábalunk ebből a helyzetből. Naponta látni a gyerekeim arcát, és
azt érezni, hogy azt sem tudom hogy holnap mi lesz, nemhogy azt,
hogy bármit is megtudjak nekik adni, ami jogos
igényük.
Ott
tartottam, hogy a munkából hazafelé jövet az autóban ok nélkül
sírva fakadtam. Alig lehetett hozzám szólni, mert vagy üvöltöttem,
vagy sírógörcsöt kaptam. Sajnos már hivatalos helyen is.
Ekkor már hónapok óta még aludni sem tudtam. A férjem
reggelente csak átölelt, és annyit mondott, megint nem aludtál.
Ebből kifolyólag embertelenül fáradt voltam folyton. Volt rá példa
haza érvén, sírva mondtam, hogy mindjárt főzök, csak 5 percet had
pihenjek, mert jártányi erőm sincs. Az arcomról szinte
teljesen eltűnt a mosoly, a nevetés a lelkemből.
Mivel az én kis
házisegítség nyújtó szolgálatomnak, erős kötődése van a debreceni
Drogambulanciával, ott meg ugye vannak pszichiáterek is. Úgy
döltöttem beszélek az egyik kolléganőmmel, hogy segítsen,
mert nem bírom tovább. Nem tudom Ön erőből kihúzni magam ebből a
helyzetből. Hiába vannak körülöttem a szeretteim.
Beszélgettünk
sokat, a történésekről a leki válságaimról, saját magamról.
Tanácsolta, hogy szedjek sztressz oldót, mert depressziós vagyok.
Egyet értett velem abban, hogy ezt egyedül nem fogom tudni
megoldani. Igaz óckodom mindenféle gyógyszertől, bogyótól. De meg
kell tanulnom bízni egy orvosban. Nem nyugtatót írt, mert ahhoz
hozzá lehet szokni. Van olyan eset mikor nagyobb a kára, mint a
haszna. Aztán úgy döntöttem, nem várok tovább, megpróbálom,
beszedem amit ajánl. Veszteni valóm nincs, legfeljesebb nemhasznál.
De ha mégis akkor nyertem. Vissza kapom újra
önmagam.
Közben még
elkezdtem szedni gyógynövényekből, ásványi anyagoból készült
bogyókat is. (kalcium, cink, gyógyteákat) És most ott tartok,
hogy egy hegyet elbírnék hordani. Újra tudok, önfeleten nevetni.
Gondolkodni, dönteni. Újra tudok ALUDNI! Az utóbbi időben
egyszer sírtam el magam, mikor meghallt a 13 éves kutyánk. (ergo:
nem ok nélkül) Ami a legfontosabb, hogy a gyerekim is örülnek, hogy
visszakapták a "régi anyjukat", a férjem, meg a "régi
kedvesét".
A
közvetlen kolléganőm, azt mondta, szerinte elhamarkodott volt ez a
lépésem. Ha változnak a körülményeim, jobban leszek. - Lehet -
mondtam - de nem szeretnék abba a hibába esni, hogy suszternek
cipője. Hogyan segítsek másokon, ha önmagamon sem tudok? Hogyan
biztassak bárkit is arra, hogy kérjen segítséget, ha bajban van, ha
én magam erre nem vagyok képes? Csak úgy tudok segíteni másokon, ha
én magam is rendben vagyok. Számomra hiteltelen az az orvos, aki
pl. cigivel a szájában próbál leszoktatni embereket a dohányzásról.
Akkor tudok, mosolyt csalni a megtört, beteg idősek arcára, ha
magam is mosolygok, és nem csak a szám, hanem a lelkem is
mosolyog.
Van
úgy, hogy az ember agya "rátanul" a rosszra, és képtelen már a
pozitív dolgokat észrevenni.
Ez
nem a reklám helye, nem biztatok senkit, hogy bogyókat kapdosson be
a legkisebb problémája esetén. Még is úgy gondolom, hogy vannak
esetek, mikor le kell vetkőznünk félelmeinket, gátlásainat, kell
kérnünk segítséget, ha már egyedül nem boldogulunk. A depresszió
nem jellem hiba, lelki gyengeség, hanem betegség, amire van
megoldás. Amiről beszélni kell, és hallgatni a "józan"
kívülállóra.
Tovább »
A minap írtam az Ilike nénimről akit gondozok. Szorgalmasan
megyek hozzájuk, tornázunk, beszélgetünk.... Igaz ma már
bepróbálkozott Ilike nénim...
- Én most már lefekszem, elég volt a fenn létből.
- Nem, Ilike néni még egy kicsit tornázzunk. Nagyon ügyes
tetszik lenni. Szép lassan haladunk előre, erősödni tetszik napról
napra.
- Lajos bácsi, ha megtetszik engedni gyorsan áthúzom az
ágyneműt. Még van időm.
- Köszönöm Éva kedves, tudja igyekszem én, de sosem kellett
ilyet csinálnom. Egy kicsit nehéz. Próbálok én minden megcsinálni,
de valahogy nem áll rá a kezem.
- Lajos bácsi fantasztikus amit csinálni tetszik.
Aztán a időm lejártával Lajos bácsi kikísért. Könnybe
lábadt szemmel, szormorúan mondta, hogy néha már olyan dühös.
Türtőzteti magát, de már alig bírja, elfáradt. Több mint 80
évesen, túl egy agyvérséen, amiből felépült ugyan, de az egyik
kezében maradt némi bizonytalanság. Nem tud, mindkét kezével
egyforma erősen fogni. Sosem kellett háztartást vezetnie -
mosni, takarítani. Sosem kellett ágyat húznia, mert ez mind
Ilike néni dolga volt. Neki a kert volt a mindene. Csoda ha
elfáradt, és néha dühös.
A "Lali fiam" gyakran elmegy hozzájuk, gondoskodik az
ebédről, hivatalos dolgokról, orovoshoz eljutásról....stb. Megteszi
amit az önálló családja, munkája engedi. Mégis gyötri a
lelkiismeret, "még lehetne félórákat menni, mégtöbbet rájuk nézni.
Hisz mindent tőlük tanultam, nagyon sok emberel találkoztam
az életem során, sokfelé vitt az élet, de olyan emberséget,
szeretetet amit adtak nekem senkitől sem kaptam.
Sajnos viszont nem kapom meg azt a támogatást amit szeretnék ez
ügyben, és úgy érzem nem tudok többet tenni...."
Kinek is kell segítenem? Ilike néninek, Lajos bácsinak, "Lali
fiamnak"? Azt hiszem nem is
kérdés.....mindannyiuknak.....
Tovább »
Ma voltam Ilike néninél. Kedves kis öreg hölgy, fiatal korában a
szülészeti klinikán dolgozott. Serény, mozgékony, filligrán
asszonyka volt. Sütöt, főzött, dolgozott, nevelgette egyszem
fiát.
- Óh Lali fiam nagyon kedves ember, nagyon jó hozzánk. Most,
hogy ez lett velem, már nem tudok főzni, rögtön rendezett nekünk
ebédet. Ne csak kenyéren és szalonnán legyünk.
- Igen Ilike néni valóban nagyszerű fia van. Azért kérte a
segítségemet, mert nagyon szereti Ilike nénit.
- A szülészeti klinikán dolgoztam, mindig szaladtam. Sosem
tudtam menni, szaladtam. A főnővér elküldött a lapokért, én meg
szaladtam. Mondta is nekem, Ilonka azt mondtam menj, nem azt, hogy
szaladj. Sose szerettem a lusta embereket. Most meg nem tudok
menni. Bosszant, hogy ez lett velem....
- Ilike néni megtetszik látni, jön a tavasz, tornázunk kicsit,
beszélgetünk sokat és, ha nem is szaladni, de menni majd fog Ilike
néni.
- Jó Évike, jó fogok menni. 193... szeptember xxx-án születtem.
Erre emlékszem, de nem tudom hány éves vagyok. Látja Évike
elfelejtettem. Azt nem tudom, csak azt, hogy 3x-ben
születtem. Én már csak ilyen feledékeny vagyok.
- Nem baj Ilike néni, én már fiatalon is sok mindent
elfelejtek.
- Lali az egyszem gyerekekünk, mindent megtesz értünk.
igaz mi is megetteünk érte, hát csak ő van egyedül. Nagyon jó lelkű
gyerek. Szeret minket.
- Igen, Ilike néni nagyon jó fia van. Jó ember.
- Tudja Évike én a szülészeti klinikán dolgoztam, és mindig
szaladtam. Most meg nem tudok. A fiam rendezte az ebédet is, mert
én már nem tudok főzni. A papa sem tud. Mi lenne velem, ha Ő nem
lenne. Gondoskodik rólam. Meg az én drága Lali fiam.
- Nagyon kedves Évike, hogy kibonjta a Mama haját, én
ehhez nem értek. Igyekszem én a magam módján, ahogy tőlem
telik.
- Lajos bácsi azért vagyok itt, hogy segítsek. Én meg igyekszem
segíteni mert megigértem a fiuknak.
- Ki is bontottam a haját Ilike néninek, most már tetszik látni
milyen szép.
- Áh Évike én már öreg vagyok. Igaz régen azért szép
voltam. Ugye papa? De már öreg vagyok. és nem tudok
mozogni. Bosszant, hogy ez lett velem. Mindig szaladtam. A
szülészeti klinikán dolgoztam és mondta a főnővér menjek el a
lapokért, én meg szaladtam. Mindig mondta, azt mondtam Ilonka
menjél, nem azt, hogy szaladj. Sose szerettem a lusta
embereket.
.........
- Mára végeztem is Ilike néni, majd még jövök kedden is. Akkor
is tornázunk kicsit, beszélgetünk.
- Jó Évike. Nagyon kedves. Én már csak ilyen vagyok egy kicsit
gógyi már.
............
Valóban nagyon jó ember a fia aki nagyon szereti a
szüleit. Igaz még Ő sem tudja felfogni, hogy már
az anyja nem az a serény, éleseszű asszony aki mindig szaladt
a szülészeti klinikán, gondozta a szomszédot, a saját
szüleit...... de nagyon szereti a szüleit......
Tovább »
Ismerek egy ember
aki olyan mint a forró perzselő nap, olyan mint a süvítő téli
hóvihar, olyan mint a tavaszi virágillatot hozó szellő, és olyan
mint az ősz aranyló csendes alkonya.
Nap
mint nap lenyűgöz a tudásával, mérhetetlen képességeivel, ugyan
akkor kétségbe ejt a háborgó lelkének sötét viharával. Szeretném
megérteni, de sokszor úgy érzem tudom mit él át, mit él meg.
Sokszor meg azt sem értem amit kérdez , nem hogy azt amit
mond.
Félek, mert nem
találja a helyét a világban. Él, de meddig és hogyan? Megtalálja-e
a saját békéjét? Vajon rátalál-e a nyugalomra, melyre a lelke
mélyén vágyik?
Tovább »
Örökké valóságnak tűnik az az idő mióta nem éreztem
ennyire jól magam a munkámban mint most. Mondják a munka nemesít:
valóban, ha azt csináljuk amihez értünk, amit élevezettel végzünk,
amiben örömünk telik. Jó olyan helyen lenni, dolgozni ahol értem
amit beszélnek, ahol értik amit én mondok, és figyelnek is rám.
Újra élet költözött belém.....
Újra van kedvem reggel korán felkelni, és menni dogozni.....
Újra tornázom.....
Újra tudom hatékonyan intézni hivatalos dolgaimat....
Újra tudok bízni, remélni....
Örülök a lelkem mélyén csendben....szelíden.........
Tovább »
"...Manapság elterjedt a hír, hogy nagyon sok angyal vállal
embersorsot. Látják, hogy a földi élet sodródik a végzete felé , s
mivel félő, hogy civilizációjának halálával az ember az egész
természetet magával rántja, az angyalok már nem tudnak felülről
segíteni. Megszületnek. Magukra veszik az emberi életet, és
megpróbálják ezt a tébolyult emberfajt személyes jelenlétükkel
megjavítani.....
Tovább »
Szokták mondani: minden rosszban van valami jó....
Tovább »
